Karnyújtásnyira az Indiai-óceán…

Rita (9)Ritával egy baba-mama intenetes közösségi oldalon ismerkedtem meg, 16 évvel ezelőtt. Az én fiam és Rita idősebb fia között két hónap a korkülönbség, Raphael Németországban, Jack Ausztráliában született. A két ország közötti hatalmas távolság ellenére sikerült túllépnünk a virtuális kapcsolat keretein és 2005-ben találkoztunk is, jóval több, mint félúton: Budapesten. Bár barátságunk intenzitása már nem éri el a régi, napi szintű kommunikációt, de figyelünk egymásra és tervezünk még közös kalandokat. Rita ma két fiával egy dél-ausztráliai kisvárosban él, Budapest-Debrecen távolságnyira az Indiai-óceántól.

  • Hogyan került egy fiatal miskolci szülésznő Dél-Ausztráliába?

Egy év szülésznősködés utan úgy döntöttem (igaz, szülésznő akartam maradni), ideje hogy világot lássak. Németország felé indultam, ahol az unokahúgom élt. Ugye 2000-ben egy szülésznő jövedelme minimálisan haladta meg a létminimumot, tehát pénzem az nem volt, így hát úgy döntöttem, útközben baby-sittereskedni fogok. Találtam is állást Ausztriában (Eisenstadt), ahol beíratkoztam egy német nyelvtanfolyamra és ott megismerkedtem (immáron volt) férjemmel, aki ausztrál állampolgár. Németországban szerettünk volna letelepedni, de férjem nem kapott állást, így Ausztráliába költöztünk 2002-ben.

  • Mennyire volt nehéz a döntés? A távolság miatt ez nem lehetett egy egyszerű és átlagos külföldre költözés. Ausztrália még a mai napig sem tartozik a leggyakoribb célországok közé. Ma már, az internet segítségével minden közelebb kerül, de „a mi időnkben” a kengurukon kívül még nem tudtunk túl sokat erről a távoli földrészről és országról. Mennyire volt nehéz elindulni és mit hagytál otthon?

Igazad van Zsuzsa, nem volt könnyű döntés. Akkor még nagyon közel álltam édesanyámhoz, de sajnos nőverem megmérgezte a kapcsolatunkat és nehéz szívvel (méreggel) jöttem el otthonról. Szerencsémre 16 hetes kismama voltam és minden időmet, gondolatomat lekötötte a kis jövevény, akit ott hordoztam a szívem alatt. Semmi más nem számított, csak picike kisfiam, így szerencsére soha nem volt honvágyam.

Hogy mit hagytam otthon? Az elmúlt 16 év során sokszor éreztem úgy, hogy leszámítva a fiaimat, mindent! Az otthonom, barátaim, családom – még ha nem is állunk közel egymáshoz -, a hivatásom! Ne értsd félre, nem mennék haza, nagyon szép életem van itt, de nem mindig könnyű (mondjuk kié az?). Új otthont építettünk a fiaimmal, ők a családom és a munkámról sem panaszkodhatok, bár nehéz volt az út idáig. Van pár nagyon jó barátom és sok kedves ember körülöttem, a kollégáimról nem is beszélve! Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, és hálás is vagyok a sorsnak!

  • Egy teljesen új világba érkeztél: más kultúra, más éghajlat, sivatagok és óceánok, minden más. Milyen volt az első találkozásod Ausztráliával? Mik a legmaradandóbb emlékeid? Mit volt nehéz megszokni és mi volt, illetve mi az, ami lényegesen könnyebbé teszi az életet a magyar viszonylatokhoz képest? (Itt most természetesen a 16 évvel ezelőtti Magyarországra gondolok.)

Mi először Geelongban éltünk 4 hónapig, míg férjem állást kapott jelenlegi helyünkön, Geelong1 Berriben. Én szerettem ott élni, Geelong gyönyörű város. Egy öbölben fekszik, mindössze 1 órányira Melbourne-től. Kismamaként nagyon szerettem sétálgatni a parton és álmodozni a jövőről, tele voltam pozitív szemlélettel és ez a legszebb emlékem arról az időről.

Miután Berribe költöztünk, a helyi védőnő meghívott egy kismama csoportba, ahol nagyon szépen fogadtak (legjobb két barátnőmet ott ismertem meg). Attól a naptól kezdve úgy éreztem, ’itthon’ vagyok.

 

Rita (6)Talán az évszakok fordítottságát szoktam meg legnehezebben, nagyon nehéz volt karácsonyt ünnepelni 42 °C-os hőségben!! Persze, az évek során megszoktam és amúgy is a jelentésére figyelsz, nem az időre… Mint mindenhol, itt is az a fontos, hogy a szeretteink körében ünnepeljük, mindegy, hogy hó van kint vagy strandolás… Igen, a havat nagyon hiányolom és az a gond, hogy ha havat szeretnék látni, akkor fél napot kell utaznunk. Nagyon szerettem volna, hogy a fiaim tudják, mi is a hó és mennyi élménnyel jár, úgyhogy igyekszem őket elvinni 2 évente, de hát ugye nem olcsó az utazás itt sem!

A másik nehezségem az volt, hogy nem igazán beszéltem angolul. Úgy 2 év telt el, mire magabiztosan használtam a nyelvet.

A kultúrával nem volt gond, Ausztrália multikulturális ország, az itteniek nagyon befogadóak.

Arra a kérdésre, hogy mi az, ami lényegesen megkönnyíti az életünket itt, talán azt mondanám, hogy az anyagiak. Igaz, nekem átlagos keresetem van, de szépen megélünk. Persze, vannak időszakok, amikor jobban oda kell figyelni, mennyit költünk és mire, de szerencsére panaszra igazán nincs okunk.

  • Szülésznő vagy, két gyereket is szültél Ausztráliában. Anyaként és szakemberként egyszerre szerezhettél tapasztalatot a két egészségügyi rendszerről. Milyen azonosságok és különbségek vannak a két ország között a terhesgondozásban, a szülések levezetésében, az újszülöttek és újdonsült anyukák ellátásában, gondozásában?

Én a 16 évvel ezelőtti Magyarországhoz tudom csak hasonlítani, ma már talán otthon is másként van.

Nagyon más!! Itt sokkal lazábban veszik a dolgokat, és ha megnézed a statisztikákat, nem magasabb a fertőzés- újszülött halálozás száma. Például, mikor szültem, nem kellett kórházi hálóingbe öltöznöm, kényelmesen azt viselhettem, amiben jól éreztem magam – és igen, mackóban és pólóban voltam! Az apukáknak sem kell műtősruhába beöltözni, védőpapucsban járkálni és akárki, akármikor bejöhet! A szülés pillanatáig a saját szobádban vagy és csak szülni mész át a szülőszobába. Szülés után is rögtön otthoni ruhát veszel fel, nem pizsamát. A babádat nem viszik el még egy percre sem tőled, minden teszt ott történik előtted a szobádban. Sőt itt te fürdeted meg, otthon 16 éve elvitték őket. Akkor mész haza a kórházból, amikor szeretnél, én első fiammal 2 napot voltam bent, a kicsivel másnap hazamentem. A szülésznő naponta hív, hogy van-e kérdésed és megkérdezi, hogy mennek a dolgok. A védőnő otthon látogat, nem neked kell menni. Persze, vannak a kismama csoportok, ami nagyon jó, de gondolom, ilyen már otthon is van. Én nagyon meg voltam elégedve ezzel a hozzáállással, a szülés nem betegség és itt nem is úgy állnak hozzá… A nagymama is rögtön átölelheti az újszülöttet, nem kell neki 5-6 napot várni, olyan nagyon fontos!

  • Milyen volt kisgyerekes anyának lenni Ausztráliában?

Gyönyörű! Itt rengeteg foglalkozás van pici kortól. Babaritmus a könyvtárban, babaúszás 3 hónapos kortól, baba játszóházak, baba-gym, kismama csoportok. Aztán, ahogy nőnek a gyerkők, 5 éves kortól kezdhetnek sportolni, a focitól kezdve a teniszig itt minden van! Zenetanulási lehetőség, balett, akármi!

 

Panaszkodtam a télre, hogy itt nálunk nincs hó, viszont azt meg nem említettem, hogy mi egy nagyon szép folyó partján (Murray River) élünk, kellemes sétakkal! Voltak telek, amiket egy pulóverben kihúztunk és így rengeteg lehetőség van arra, hogy kint lehessünk a szabadban.

 

Rita (5)Amikor fényképeket látok rólad és a fiadról, mindig az a számomra lenyűgöző és tiszteletre méltó erő jut az eszembe, ami belőled, illetve a a történetedből ismerek. Ennek tudatában meghatóak ezek a fotók, ahogy a törékeny, még ma is fiatal lánynak kinéző kétgyerekes anya áll a nála már lassan magasabb fiai között. Nem sokkal második fiad, Konrad születése után férjeddel külön utakon folytattátok az életeteket. Csak elképzelni tudom, milyen nehéz lehetett ez egy olyan országban, amivel még csak néhány éve ismerkedtél. Egy ilyen helyzet még Európában élve is felveti a hazaköltözés kérdését, nemhogy egy távoli földrészen, amikor az Adelaide – Budapest távolság légvonalban 14 898 km… Úgy emlékszem, fel sem merült benned, hogy visszaköltözz Magyarországra. Amikor átmenetileg megszakadt a kapcsolatunk, egy könyvtárban dolgoztál és egyedül nevelted a fiúkat. Ma újra egyetemre jársz, hamarosan megszerzed az ausztrál szülésznői diplomát. A fiúk megnőttek, tanulnak, élsportolók, sóvárogva nézem azokat a képeket, amik különböző vonzó ifjúsági szervezetekben készültek róluk.

  • Hogyan teltek az elmúlt évek, hármasban a fiúkkal? Honnan merítetted az erőt az újrakezdéshez? Milyen nehézségeket kellett legyőzni, és milyen segítségeket kaptál?

 

Ahogy eddigi válaszaimból érezhető, panaszra nincs okunk. Igen, nem volt konnyű, de csak azért, mert a volt férjem megnehezíttete. Én nagyon szeretek egyedül lenni a fiúkkal, az élet sokkal könnyebb és főleg, hogy mindent úgy csinálunk, ahogy nekünk jó, senki nem szól bele. Csak mosolygok itt, mert sokan kérdezik, hogyan csinálom mindezt egyedül: dolgozok, tanulok és nevelem a fiúkat, ugye minden nap van valamilyen foglalkozás, ahová viszem őket, van, hogy 8 óra előtt nem érünk haza. A válasz: nem tudom! Imádom a fiaimat és mindent megteszek, hogy boldogok legyenek és felkészültek az életre. A tanulást szeretem, jó érzes elmondani, hogy idegen nyelvű egyetemre járok, ez büszkévé tesz és az pedig erőt ad, hogy be is fejezzem ( már csak egy gyakorlatom van hátra és meglesz). A jelenlegi munkámat is szeretem, szuper kolléganőim vannak, a munkába menés öröm.

Adelaide-GlenelgTudod, azért sokszor vagyok fáradt, van hogy hetekig sincs megállas. Munka, tanulás, a hétvégeken úszóverseny. Ha a verseny Adelaideben van, akkor hajnali kelés, 3 óra vezetés, aztán verseny és 3 óra vezetés haza… másnap munka…, de ez az életem, ezt választottam és nem bánom egy percet sem. Majd pihenek, ha a fiúk felnőttek és kirepültek!

Adelaide

  • Mennyiben más az ausztrál iskolarendszer, mint a magyar? Mit tartasz kiemelkedően jónak az ausztrálban?

Az első gondolat: többnyire nincs házi feladat! …és mégis működik a rendszer! Emlékszem, sokszor annyi házi feladat volt otthon, hogy sírni tudtam volna. Itt csak akkor van, ha a feladatokat nem fejezik be a suliban, akkor hazaküldik. Közepiskolákban vannak szakdolgozatok, különböző projektek, de azt is többnyire a suliban készitik. Na most abba nem mennék bele, hogy ez jó-e vagy nem…

 

  • Mikor jártál utoljára Magyarországon? Mennyire tartod a kapcsolatot a családdal, a régi barátokkal? Úgy tudom, a fiúk nem beszélnek magyarul. Nekik mennyire van kötődésük Magyarországhoz, mit ismernek belőle?

Utoljára akkor jártam otthon, mikor találkoztunk. Családommal megszakadt a kapcsolat. Van pár közeli gyerekkori barátnőm, akikkel tartjuk a kapcsolatot és sok ismerős, akikkel néha-néha írunk egymásnak.

A fiúk nem beszélnek magyarul, pár szót tudnak, de sajnos ennyi. Én a nagyfiamhoz csak magyarul beszéltem, de sajnos azt értem el, hogy 3 évesen 3 szót beszélt, így azt a tanácsot kaptuk, hogy egy nyelvre tanítsuk. Mivel itt éltünk, az angolt választottuk. Hat hónapon belül folyamatosan beszélt, szóval a kicsivel már nem is próbaltam.

Majd megyünk haza egyszer, szeretném, ha látnák, hol nőttem fel, honnan jöttem…

  • Dél-Németországban személyesen is megismerhettem egy szociológusnőt, aki sokáig élt különböző országokban, könyveket is írt erről az időszakról, Kelet-Európa szakértőnek számított azon az egyetemen, ahol korábban tanított, a mai napig külföldiek integrálásával foglalkozik. Tőle származik egyik kedvenc idézetem, ami azt hiszem, megkerülhetetlen a külföldön élők, véglegesen kivándoroltak körében. Úgy gondolom, minden emigránsnak van az életében olyan időszak, amikor előkerül ez a kérdés: “A haza mindenekelőtt egy belső beállítódás.” Te mit gondolsz erről? Hol vagy otthon?

Rita (8)Nagyon érdekes kérdés! Egyetértek a szociológusnővel! Az otthon bennünk van, a lelkünkben. Igaz, Magyarországról még mindig úgy beszélek, hogy ‘otthon’, de igazából itt van az otthonom. Itt élek a kis családommal, itt van az életem, itt vagyok boldog és itt is fogok meghalni. Először talán akkor éreztem igazán itthon magam, mikor ide költöztünk (Berribe) és megismerkedtem a barátnőimmel (a kismama csoportban), aztán mikor megkaptam az állampolgárságot, az csak valahogy hivatalossá tette ezt az érzést. Úgy éreztem, annak ellenére, hogy Magyarország a hazám, én valahogy mégis ide való vagyok. Én nem azért hagytam el az országom, mert jobb életet akartam, hanem mert mindig bennem volt egy érzés, kiskorom óta, hogy egyszer majd ‘mennem kell’… Aztán az élet ide sodort és hiszem, hogy ennek így kellett lennie, mert itt úgy érzem, megállapodtam, már nincs az az érzes bennem, hogy ‘mennem kell’.

Rita (3)

Köszönöm, hogy megosztottad velem a történetedet – és hogy megismerhettelek!

 

 

Werbeanzeigen

Kommentare sind geschlossen.

Eine WordPress.com-Website.

Nach oben ↑

%d Bloggern gefällt das: