Múltam és jövőm – a köztes térből szemlélve, várakozás idején

„…rettenthetetlenül meneteltünk, azt gondolva, örökre egészségesek maradunk a beteg világban“…“teljes sebességgel haladtunk előre, erősnek és mindenre képesnek éreztük magunkat. Haszonra éhezve hagytuk, hogy a javak halmozása és a sietség elkábítson. Nem álltunk meg (..) nem tértünk magunkhoz a háborúkkal és a globális igazságtalanságokkal szemben sem, nem hallottuk meg a szegények és súlyosan beteg bolygónk kiáltását sem.“ (Ferenc pápa)

Sok tudós figyelmeztetett már korábban arra, olyan mértékben romboljuk környezetünket, a természetet, ami előbb-utóbb megbosszulja magát. Például Barabási Albert-László magyar származású professzor, a bostoni Network Science Institute egyik igazgatója 5 évvel ezelőtt, tehát 2015-ben a következőket mondta egy interjúban, amit a Spektrum tévé készített a vírusok terjedéséről: „Azt hiszem, még nem láttunk mindent. A 21. században nem az a kérdés, hogy lesz-e világméretű járvány, hanem az, hogy mikor és hogy mennyire lesz pusztító.“

Kinevettük Greta Thunberget és a „Fridays for Future“ mozgalom klímaváltozás elleni, a klímavédelem melletti tüntetéseit, pedig egyértelmű az üzenetük: ne tegyük tönkre világunkat, mert ezzel a következő generációk jövőjét tesszük tönkre. Számomra döbbenetes volt  Severn Cullis-Suzuki közel 30 éve elhangzott beszéde (Rio Earth Summit, 1992),  amelynek tartalma megegyezik azzal, amit Greta Thunberg ma mond. ( Cullis-Suzuki 9 évesen indította környezetvédő szervezetét: Environmental Children’s Organization / ECO.)

Lehetne keresni még a végtelenségig az előzményeket, okokat, hibákat a denevérlevestől és titkos laboratóriumoktól kezdve a profithajhászáson át a tömegturizmusig. Nincs értelme, ha nem tanulunk belőle. És attól tartok, nem fogunk tanulni belőle. Nem is ezért kezdtem el ezt az írást Nagycsütörtök este, a Húsvét, a feltámadás ünnepének hetében.

Az érdekel, ami ezután jön. Természetesen erre a témára is rámozdultak nagyjaink, azt boncolgatva, milyen lesz a világunk a járvány után. „Jelen pillanatban a legnagyobb harc nem a vírus ellen, hanem az emberiség jövőjéért folyik, ha ugyanis a járvány hatására nagyobb lesz a bizalmatlanság, akkor a vírus nyert – írja Yuval Noah Harari izraeli történész , a világ legnépszerűbb gondolkodóinak egyike. Sokan a globalizációt okolják a koronavírus-járványért, és azt mondják, hogy az egyetlen módszer a további járványok megelőzésére a globalizáció szintjének csökkentése. Azaz falakat kell építeni, korlátozni kell az utazást, csökkenteni a kereskedelmet. Csakhogy, bár a rövid ideig tartó karantén elkerülhetetlen a járványok megállításához, a hosszú távú izoláció gazdasági összeomláshoz vezet úgy, hogy közben valódi védelmet nem biztosítana a fertőző betegségek ellen. Épp ellenkezőleg. A járványok igazi ellenszere nem az elkülönülés, hanem az összefogás.“

Tehát kizárólag az érdekel, ami ezután jön, jól körülhatárolt személyes érintettség okán. Az évet még mindig tanévekben mérem. Vagyis a mi évünk idén az érettségiről, a pályaválasztásról, elszakadásról és jövőtervezésről szólt. Ebbe zavart bele a szociális izoláció, önkéntes karantén, a betegszámok emelkedése, járványkezelés, stb. Most várunk. Ha ennek a korszaknak a traumája és a további járványok megelőzése valóban a globalizáció visszaszorítását hozza, akkor a mai 18-30 éves korosztálynak, tehát a Z-generációnak, újra kell tanulnia önmagát.  Olyan mértékben rugalmasak, hogy meg fogják oldani. Tegnap óta nem aggódom. Felvetettem a kérdést a családban, 18 éves, érettségi előtt álló fiam azonnal adta a választ: Semmi gond, akkor ez lesz a új feladat: újra felépíteni a világot. És ebben leszünk sikeresek.

Csak rövden arról, milyen is ez a Z-generáció:

„A Z generáció tagjai jellemzően 1995 és 2010 között születtek. Egy új típusú nemzedék, amelynek kialakulásában a technika száguldó fejlődése játszott rendkívül fontos szerepet. … beleszülettek a digitális technológiák világába, amelyben már elképzelhetetlen élni a Web 2.0, mobiltelefonok, más digitális és kommunikációs eszközök használata nélkül. A Z generációra használt másik fogalom a Marc Prensky által alkotott „digitális bennszülöttek” kifejezés. A Z generáció tagjainak, akik a 20. századihoz képest egy új világban nőttek fel, teljesen megváltoztak a tanulási szokásai. Képesek egyszerre több mindennel párhuzamosan is foglalkozni (multitasking), csak nem annyira behatóan marad meg a felvett információ, mint az előző generációknál. A kommunikációs eszközök fejlődésével és gyorsaságával egyre több információhoz jutnak, és ezeket máshogy dolgozzák fel, ami miatt másképp is gondolkodnak, mint a megelőző generációk tagjai.“ A Z generáció egyik legfontosabb jellemzője az a felismerés, amit hozzátartozóik többségének életéből leszűrtek: az idősebbek az álmaikat ritkán valósítják meg. Ennél a generációnál már alapvetően hiányzik például az egyetlen vállalat melletti elköteleződés. Lojalitásukra már nem számíthatunk. Ebből következik a szakmai és a magánélet egyértelmű szétválasztásának szükségessége: a „munka és a magánélet keverése”, ami tökéletesen működik az Y generáció számára, az a Z generáció esetében már kudarcra van ítélve. Ők már azt akarják, hogy igenis legyen magánéletük.“ (Wikipédia)

A  „Junge Deutsche Studie“  szerint a Z generáció számára az öt legfontosabb érték a következő: 1. Egészség, 2. Szabadság, 3. Barátság, 4. Igazságosság, 5. Család

Még egyszer hangsúlyoznám ezeket a legfontosabb értékeket most, egy világjárvány közepén (vagy kezdetekor?): egészség, szabadság, barátság, igazságosság, család.

Anyaként, egy Z-generációs érettségire készülőtől lelkesen (és rajongva) tanulok egy újfajta látásmódot. (Anya, hagyd inkább! Te már nem érted ezt a világot.) Azt is látom, hogy az elmúlt egy hónap alatt, mióta a korona-krízisben várakozunk, a kamaszkor és felnőttség határán egyensúlyozó gyerekeink hirtelen értek felnőttekké. Nagyon érdekel, hogy látják megváltozott világunkban megváltozott önmagukat. Ezért megkértem néhány tizennyolcévest, meséljenek magukról.

1. Milyennek élték meg az elmúlt egy évüket (tanévben számítva)? Mik voltak a prioritások, a tervek?
2. Hogyan élik meg ezt a mostani nehéz helyzetet? Mit csinálnak az izolációban? Milyennek látják most saját magukat az elmúlt hónapokhoz képest? Vátoztak-e? Mit csinál a szűkebb család és távolabb élő nagycsalád?
3. Mit gondolnak arról, megváltozik-e az életük a járvány lecsengése után és ha igen, hogyan? Hogyan látják a jövőt néhány hét, hónap, illetve néhány év múlva? Hogyan helyezik el magukat ebben a jövőképben?

(2020, április 9.)

Daniel (18)

Az utolsó tanévem nem különbözött sokban az előzőektől. Sok időm volt arra, hogy minél jobban megismerjem magam, megtaláljam az erősségeimet és a gyengéimet. Ezen kívül megpróbáltam minél több időt együtt lenni a barátokkal és élvezni azokat a pillanatokat, amiket a hozzám legközelebb állókkal tölthettem. Gondolni kell arra is, az ember nem tudhatja, hogy a jövőben mennyire tudja majd a barátaival tartani a kapcsolatot. A környezetemben sokan tervezik, hogy elköltöznek, az FSJ-t (ökéntes szociális évet) csinálják vagy akár külföldre mennek. Ezenkívül azt is figyelembe kell venni, hogy ebben a korban az embernek nincs annyi felelőssége és problémája, mint ahogyan ez a jövőben lesz. Éppen ezért próbálom nyugodtan tölteni életemnek ezt a szakaszát, és megbecsülni ezt az időt.

Az iskola nem okozott túl sok fejfájást, de azért próbáltam megtalálni a teljesítmény és a szabadság tökéletes egyensúlyát. Szeretném megszerezni az érettségit, lehetőleg a lehető legjobban, másrészt viszont úgy látom, hogy manapság az érettségi veszített az értékéből, és hogy ma már sok nagyvállalat személyiségük alapján választja ki azokat, akiket foglalkoztatni akar. Ezen túlmenően olyan szektorba igyekszem, ahol érettségire sincs feltétlenül szükség, mert saját vállalkozást akarok alapítani. Az az ismeret, amelyet az iskola a diákoknak nyújt, nagyrészt nem létfontosságú ehhez az úthoz. „Menj az iskolába, légy szorgalmas, majd dolgozz egy nagyvállalatnál“ ez egy olyan mondat, amellyel nem értek egyet és beleborzongok. Mindazonáltal úgy gondolom, van értelme egy konkrét végzettséget megszerezni, mert ez bizonyos szintű védettséget ad, ha arra kényszerülök mégis, hogy egy „másik utat“ keressek. Tehát a szabadidőm egy részét olyan témákkal töltöttem, amelyek hasznosak lehetnek számomra az eltervezett úton. Összességében nagyon jó év volt sok emlékkel, melyeket soha életemben nem fogok elfelejteni.

A jelenlegi helyzet lehetőséget ad nekem arra, hogy mélyebben megismerkedjek bizonyos témákkal, és olyan dolgokra összpontosítsak, amelyekre mindig több időt akartam fordítani. A mostani helyzet nem befolyásol mentálisan, mint esetleg másokat. Időt kapok arra, hogy jobban koncentrálhassak a jövőbeli tervekre és magamra. Végeredményben nem sokat változtatott rajtam a bezártság. Különös módon az elszigeteltség előtti hónapokkal összehasonlítva az az érzésem, hogy sokkal produktívabb vagyok és még ésszerűbben használom ki a szabadidőmet. A családom, bizonyos korlátozásokkal ugyan, de dolgozik tovább. Összességében nem sok minden változott, csakúgy, mint a nagyszüleim oroszországi életében sem. Nyugdíjasok és idejük nagy részét otthon töltik.

Nem hiszem, hogy az életem sokat fog változni. Néhány dolgot magammal viszek, mint tanulságot, aminek nagyon örülök. A szabadidőmet (remélhetőleg) ugyanolyan ésszerűen fogom eltölteni, mint most. Örülök annak, hogy láthatom, egy nemzet erősebbé válik és a közösségi érzés növekszik. Az embernek el kell gondolkodni a saját viselkedésén és azon is, hogyan veszélyeztet másokat. Látom, hogy sokan jobban törődnek embertársaikkal (természetesen a „hörcsögvásárláson“ kívül). Ezenkívül el tudom képzelni, hogy a világjárvány utáni időszak olyan lesz, némi túlzással, mint a háború vége utáni időszak. Az emberek újra ki akarnak menni, együtt lenni a barátaikkal, vásárolni és így tovább. Be akarják pótolni ezt az „elveszített időt“, élvezni az életet. Összességében remélem, hogy a lehető legkevesebb ember fog valamilyen sérülést szenvedni. Sajnos a világjárvány a társadalmak számára hosszú távú károkat is okozhat, például egy lehetséges következő globális gazdasági válságot. A tőzsdék zuhannak, a vállalatoknak, egyéni vállalkozóknak egyre nehezebb életben maradni. Csak remélem, hogy mindannyian szerencsésen túljutunk ezen időszakon, és hogy én is haladhatok a magam útján.

(Észak-Németország, 2020. Április 12.)

Pietro (18)

Az elmúlt év nagyon jó volt számomra, határozottan jobb, mint ez a mostani. Egyre inkább egyensúlyt találtam a magánélet és az iskolai élet között, ami a szakképzés megkezdésekor még problémát jelentett. Mint eddig is, a legfontosabbak a család és a barátok. Ők voltak és maradnak is mindig a legfontosabbak. A prioritásaim nem változtak a szakképzés kezdetén, de jött egy új hozzá: jó bizonyítványt szerezni, hogy biztos állásom legyen a jövőben.

Ezt a mostani helyzetet nem élem meg kimondottan jól, mivel inkább aktív, mozgékony ember vagyok és ez a karantén most megakadályozza, hogy azt tegyem, amit a legjobban szeretek. (Sport, testmozgás, a munkám). Az elszigeteltség alatt homeoffice-ban kapom a feladatokat a cégemtől, így nem unatkozom. A homeoffice feladatokon kívül sportolni is próbálok. Az elmúlt néhány hónaphoz képest nem látom magam túlságosan másképp, de egy dolog, amit határozottan megtanultam, az, hogy jobban kell értékelni a „magától értetődő” dolgokat (például a szabadságot).

Szerencsére Olaszországban a családom még mindig jól van, noha számukra is nehéz a helyzet, mivel Olaszországban egyáltalán nem engedélyezett, hogy kimenjenek (kivéve a vásárlást). A legfontosabb az, hogy egészségesek és ha minden véget ér, kétszeres örömmel fognak újra kimenni.

Azt hiszem, az életem két szempontból határozottan megváltozik. Az első, hogy a világjárvány után jobban értékelni fogom az önállóságot és szabadságot, ami most nincs meg. Most látom csak igazán, mennyire fontos ez. A második az, hogy jobban fogom tisztelni a betegségeket, legyen az csak egy egyszerű megfázás.

Néhány év múlva állandó alkalmazottként látom magam annál a cégnél, ahol most a szakképzést csinálom és ahol a távolabbi jövőmet is tervezem. De ezek a tervek nem mindig valósulnak meg. Mint azt a jelenlegi helyzet is mutatja, néhány hónap alatt minden megváltozhat.

(Dél-Németország, 2020. Április 14.)

Nikolas (20)

Mindenképpen sok stressz. Nem könnyű egy ilyen, a családra nehezedő nyomást elviselni.

Eddig művészi képességeimet fejlesztettem, de most, a világjárvány óta már fogalmam sincs, mi lesz velem. Nem vagyok már biztos abban, hogy fogok-e állást találni, ha művészetet tanulok. Itthon nem tudok elég koncentrált lenni ahhoz, hogy nyugodtan tudjak készülni. Az iskolában más lett volna a helyzet, mivel oda azért megy az ember, hogy tényleg tanuljon. Sajnos a mi generációnknak nem volt szerencséje, arra lettünk kényszerítve, hogy megpróbáljunk itthon felkészülni a vizsgákra. A prioritás az volt és még mindig az, hogy megcsináljam az érettségit, hogy minél több lehetőségem legyen továbbtanulni.

A család és a barátok szintén fontos dolgok az életemben. Amikor Németországba jöttem, elég idős voltam már ahhoz, hogy ezek fontosságát megértsem. Tudtam, hogy a barátokat el fogom veszíteni, de ez mindig megtörténhet a későbbiekben is. Flensburgba jöttem és alkalmazkodtam. És ez most újra megismétlődik, most megint el kell mennem. A baj csak az, 20 évesen már sok tapasztalatot gyűjtöttem, amikre nem akarok egyedül emlékezni, nem akarom, hogy ne beszélgethessek azokkal az emberekkel, akik ezeknek a részesei voltak.

A családnak is nehéz, hiszen mindenfelé vagyunk a nagyvilágban: néhányan Észak-Németországban vagy Észak-Rajna-Westfáliában, mások Albániában, Olaszországban, Görögországban és így tovább.  A mi népünk az évek során hozzászokott a migrációhoz, éppen ezért nem igazán vagyunk szomorúak mindaddig, amíg a rokonság jól van.

A világjárvány semmin nem javított, éppen ellenkezőleg. Úgy érzem, hogy az az idő, ami otthon elveszített időként telt el, jobban kihasználható lett volna, ha az iskolában vagyunk. De erről senki nem tehet, szerintem ezért panaszkodni is értelmetlen. A világjárványnak csak egy jó oldala volt: láttuk, hogy többet érünk el a tanárokkal, mint egyedül.

Természetesen változtam is. Először is az az 5 kiló, amit híztam… De ennél is sokkal fontosabb, hogy lustább lettem a korona ideje óta.  Sajnos ezek azok a dolgok, amik a testet és a lelket is károsítják.

A szüleim mindketten orvosok, dolgoznak szorgalmasan, állandóan. Van mit csinálni mostanság… A problémát inkább a nagyszüleim jelentik, akik tőlünk messze élnek és a COVID-19 által leginkább veszélyeztetett csoportba tartoznak. A nagymamám például, aki Olaszországban él, az Albániában élő édesanyját veszítette el. Ez egy lose-lose helyzet, mivel a nagymamám egyáltalán nem mehet ki és a dédnagymamám nem láthatta többé a lányát. Szóval ez az időszak nehezebb, mint ahogy gondoltuk volna és szerintem csak még nehezebb lesz.

Az én életem is meg fog változni, mint ahogy mindenkié. Senki nem állíthatja azt, hogy az ő élete nem változott meg. És sokaknál sajnos nem jó irányba. Ahogy említettem, már nem vagyok biztos abban, hogy olyan egyetemre akarok menni, ahol művészetet tanulhatok. Többé nem vagyok biztos abban, túlélnék-e egy szinte biztosan bekövetkező válságot, mert a művészeknek akkor nem sok lehetőségük lenne. De most először az érettségire koncentrálok és csak később fogok döntéseket hozni. Ahogyan azt Forrest Gump mondta: „Az élet egy doboz bonbon: az ember nem tudhatja, mit vesz ki belőle.“ A legjobb, amit tehetünk, hogy várunk és engedjük a szakembereket végezni a munkájukat.

(Észak-Németország, 2020. április 20.)

Raphael (18)

Próbáltam a lehető legjobban kiélvezni ezt a tanévet. Mivel az iskola könnyű volt, tudtam a barátaimra koncentrálni, ezért csak későn tudatosult bennem, hogy ezek már az utolsó alkalmak együtt. Időközben sokat gondolkodtam a jövőmről is. Mivel nem vagyok alkalmas egy beszabályozott, mindig ugyanúgy felépülő „9 to 5 Job“-ra, először azt kellett kitalálnom, kikutatnom, milyen hivatás és melyik egyetemi tanulmány az, ami megfelelne nekem – még akkor is, ha ez csak háttértámogatást jelentene, mivel nem feltétlenül akarok ún. „diplomás állásban“ elhelyezkedni.

Mint említettem, egyértelműen az volt a prioritás, hogy még utoljára élvezhessük a barátaimmal az együtt töltött időt és minél több közös élményünk legyen.

A mostani helyzet engem bizony befolyásol és szerintem a környezetemben lévő embereket is. Különösen számunkra, akik most érettségizünk, nem csak a felkészülési idő, de az írásbeli érettségik megírása is stresszesebb, aggodalmakkal teli lesz. Mégis főképpen azért befolyásol a helyzet, mert az az utolsó együtt tölthető idő a barátokkal, amiről korábban beszéltem, egyszerűen elveszett, pontosan úgy, ahogy az érettségi utáni tervek is elvesztek, mint például az utazások, költözés és hasonlók.

Az, ahogy a politikusok és sok ember a helyzetünket kezelték, nagy csalódás volt számomra és kissé fel is dühített. A kormány a nagy kockázatok ellenére úgy döntött, hogy lebonyolítja a érettségit, sőt még arról is folytak tárgyalások, a végzős évfolyamnak az érettségik ideje alatt is folytatódjon a tanítás – bár ez nemcsak az iskola szempontjából felesleges, hanem az egészség szempontjából is nagyon gondatlan, hiszen fennállhat a veszélye annak, hogy valaki megbetegszik és nem tudja befejezni az érettségit. Természetesen azt nem kérdezték, hogy mit gondolnak a diákok – az életünkről csak a politikusok döntenek …

Amikor időnként sétálni megyek, látok nagyon sok, főképp idősebb embert, akik nagyobb csoportokban sétálnak vagy busszal utaznak, holott alapvetően erre most nincs is különösebb ok (ha az embernek orvoshoz vagy vásárolni kell mennie, van elegendő különböző szolgáltatás arra, hogy kocsival elvigyék, segítsenek, különösen az időseknek, ha már az illető környezetében senki nincs, aki ezt megtenné). Aztán mi kapjuk meg, vagyis a fiataloknak mondják, hogy semmit sem tudunk az életről és felelőtlenek vagyunk, holott közülünk majdnem mindenki otthon ül és betartja a szabályokat.

Észrevettem ellenben, hogy viszonylag aktívabb vagyok, mint korábban. Nagyon sok tervet készítek, új dolgokat próbálok ki és fejlesztem a képességeimet, pl. próbálok sokat edzeni otthon, hiszen a csapatsport jelenleg lehetetlen. A mostani helyzet mentálisan nem terhel meg, kivéve azt a csalódást, hogy nem látom a barátaimat. A kezdetektől alkalmazkodtam a helyzethez, és elfogadtam úgy, ahogy van. Az is jót tesz és fontos, hogy olyan szoros kapcsolatot tartunk a barátaimmal, amennyire csak lehet (Facetime, videojátékok stb.). Szerintem a szüleim is viszonylag jól kezelik ezt az egészet és jó hangulatban vannak. Igyekszünk tartani a kapcsolatot a rokonokkal Magyarországon. A nagymamámnak, aki idősebb, vigyáznia kell magára, és egyáltalán nem megy ki, ami szintén nagyon fontos. Összességében azt hiszem, hogy mindenki viszonylag jól megbirkózik a helyzettel.

Jövő? Nehéz megítélni a helyzetet. Sok tervet, mint például a családi nyaralást vagy egy hosszabb magyarországi utat és esetleg egy FSJ-t (önkéntes szociális év) már fel kellett adni. Az is kérdéses, hogy októberben megkezdhetem-e egyetemi tanulmányaimat a hagyományos formában.

Számomra mindig fontos volt a jövőtervben financiálisan a lehető legjobb eredményeket elérni, de hogy az ember a következő években ezen tud-e dolgozni és ha igen, hogyan, még nem jósolható meg. Egyrészt sokkal nehezebb lehet, de az is megtörténhet, hogy talán könnyebb lesz egy összetört gazdaságban megvetni a lábunkat és felépíteni valamit, mivel a nagy része annak, ami most van, sajnos elpusztul.

Amit nemcsak a jövőre vonatkozóan, hanem az elszigeteltség kezdete óta sokkal jobban értékelek, az a barátság. Mindig természetesnek tűnt, hogy minden nap láthatom a barátaimat az iskolában, együtt csinálhatunk valamit, bulik, stb., De most nélkülük rájön az ember, milyen különleges is ez.

Nem mondhatom, hogy a jelenlegi helyzet „erősebbé tett” a jövőre nézve. A helyzet úgy általában aggaszt, különösen az állandó félelem, hogy a családom és a barátaim is megbetegedhetnek, de ami csak engem, személyesen érint, ott nem kellett semmilyen negatív érzelemmel küzdenem, mivel, amint mondtam, a helyzetet a kezdetektől elfogadtam. Amit a jövőre nézve viszont határozottan magammal viszek, az a barátok és a mindennapi életben rejlő lehetőségek értékelése. Mindent olyan természetesnek, magától értetődőnek és nyilvánvalónak veszünk, pedig a valóságban mindez különleges és egyedülálló.

(Észak-Németország, 2020. április 20.)