Die Drittkultur-Kinder

Immigrants‘ SweetHome

oder in einer „neuen Heimat“ heimisch werden, uns wohlfühlen

Von Beruf bin ich Gymnasiallehrerin und klinische Psychologin für Erwachsene, in Wahrheit bin ich Meisterin des Neuanfangens.

Seit 2001 bin ich aktiv in der Integrationsarbeit: ich habe meine eigene Erfahrungen in diesem mühsamen Prozess: Ohne oder mit weniger Sprachkenntnisse uns in eine neue Gesellschaft zu integrieren. Mit meinen privaten- und Praxiserfahrungen helfe ich für die Expat-Frauen und Migrantinnen in dieser Arbeit. Ich helfe die Antwort auf die Frage zu finden: „Wo bin ich Zuhause?“

Üdvözöllek!

Foglalkozásom szerint gimnáziumi tanár (1989), valamint felnőtt klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus (1997, 2000) vagyok, 2014 januárjától vizsgázott civil mentor.

A valóságban az újrakezdés mestere.

Bővebben rólam .

2001 óta veszek részt aktívan az integrációs munkában, megosztva saját tapasztalataimat ebben a fáradtságos folyamatban: hogyan lehet nyelvtudás nélkül vagy kevés nyelvtudással egy új közösségbe beilleszkedni. Személyes és szakmai tapasztalataimmal segítem az expat-feleségeket és a végleg letelepülő migránsokat ebben a munkában. Segítek megtalálni a választ arra a kérdésre, „Hol vagyok otthon?“.

Így kezdődött…, de mindig kiderül, hogy ezt a kérdést az ember újra és újra fel kell, hogy tegye magának. A „segítő“ szerep mellett csendben, a háttérben folytatódik – vagy elölről kezdődik? – a keresés, a válasz megtalálása erre a kérdésre.

Végül pedig mindig eljutok odáig, hogy Annemarie-val értek egyett: a haza mindenek előtt egy belső beállítódás.

„Minden ember igaz hivatása csakis az lehet, hogy eljusson önmagához. Lehet az ember költő vagy őrült, próféta vagy gonosztevő – nem ez a fontos, mindennek végső soron semmi jelentősége. Az a lényeg, hogy az ember megtalálja saját sorsát, ne pedig egy tetszőleges sorsot kövessen, és amire rátalált, azt teljesen és töretlenül kiteljesítse önmagában. Minden egyéb badarság, szökési kísérlet, menekülés vissza a tömegek eszméihez, megalkuvás, rettegés önmagunktól.“

(Hermann Hesse: Demian)

Digitális nomád

Gondolatok Prága után

Az öregséggel egyetlen gondom van.

Az ember évtizedekig gyűjtögeti a tapasztalatokat, míg végül teljes bizonyossággal meg tudja válaszolni a gyerekkorban sokszor hallott kérdést: „Mi leszel, ha nagy leszel?”

Digitális nomád.

Egy életkoron túl viszont már késő, ha az ember nem kezdett időben hozzá…

2015-ben írtam az akkor indított blogom nyitóoldalán (magyarként Dél-Németországban, Svájctól és Franciaországtól nem túl messze): „Ich wollte immer reisen. Es war mein Traum, mein Hobby, mein Ziel: Neue Kulturen kennen zu lernen, aber nicht wie eine Touristin, sondern so richtig: monatelang, vielleicht jahrelang verschiedene Kulturen von „Innen“ ausprobieren, dort leben.“ (Januar 2015, Persönlicher Blog)

Ez azóta sem változott. Lehet még „nyugdíj előtt öt perccel” hordozható karriert felépíteni?

A 2017-ben, 900 km-rel távolabb, Északon, a dán határnál indított honlap bemutatkozó oldalán ez áll: „Foglalkozásom szerint gimnáziumi tanár (1989), valamint felnőtt klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus (1997, 2000) vagyok, 2014 januárjától vizsgázott civil mentor. A valóságban az újrakezdés mestere.” – Az utolsó mondat mindig nagy hatással van a honlapra tévedt, alapból reziliens klienseimre.

Egy ideje már eljátszadozom a „Főnix-projekt” gondolatával… Egy új honlap már körvonalazódik hozzá, a szakmai háttér bővítéséhez vannak ötletek. Ideje elkezdeni! Digitális nomádnak persze nem lehet úgy lenni, ha a célország kiválasztásában az elsődleges szempont az egészségügyi ellátás (idősgondozás?) színvonala, de kompromisszumokat lehet kötni. Az igazi digitális nomád létből már kiöregedtem, de kellő rezilienciával és proaktivitással akadhatnak még lehetőségek.